„Nem a szakma a cél, hanem hogy mindenki megtanuljon szabadon bánni önmagával.”
A középiskolai szintű színészképzés létrejöttéről, céljairól és lehetőségeiről szólt a Csináljunk színházat! sorozat legutóbbi beszélgetése a Pinceszínházban.
A Magyar Színházi Társaság Csizmadia Tibor által indított beszélgetéssorozata Sztarenki Pál moderálásával folytatódott február 6-án a Pinceszínházban. A meghívott vendégek: Naszlady Éva színész, rendező, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tanára, Kőváry Katalin rendező, dramaturg, a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium tanára, Keserű Imre, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium és a KIMI tanára, valamint Vidovszky György rendező, drámapedagógus, tanár.
A Pinceszínház igazgatója elsőként a Várkonyi Zoltán által bevezetett, 1978-ban beindult középiskolai színészképzés előzményeiről kérdezte a résztvevőket.
Kőváry Katalin vázolta, hogy annak idején a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése volt az egyetlen módja annak, hogy valaki színész legyen. Volt ugyan néhány kivétel – Latinovits Zoltán, Tordy Géza -, de ha valakit nem vettek fel, az csak különböző színjátszó csoportokban képezhette magát. Ezek közül a leghíresebb az 1961-ben megalakult Universitas volt, ahol Dobai Vilmos művészeti vezető mellett a fiatal Ruszt József kapott lehetőséget. Ebből a műhelyből nagyon sokan kerültek a főiskolára, a pályára. A budapesti mellett meg kell említeni a szegedi egyetemi színpadot is, ahol Paál István irányításával komoly önképző műhelymunka folyt. Az alapállás az volt, hogy „nem vagyunk kőszínház”, s a két vezető – Paál mellett Ács János – távoztával a műhely színvonala visszaesett a többi színjátszókör szintjére.
A szentesi képzést Bácskai Mihály kezdeményezte. Ő tárgyalt Várkonyival. Az egész kiindulópontja az volt, hogy amikor 1969-ben Fábri Zoltán forgatta A Pál utcai fiúkat, kiderült, hogy nincsenek magyar gyerekszínészek. Bár mire 1978-ban ez létrejött, már nem színészképzés, hanem drámai tagozat alakult, hogy a színházi játék segítségével fejlessze a képességeket; nyitottsággal, érzékenységgel elérje, hogy mire a növendék elvégzi az iskolát eldönthesse, színész akar-e lenni, vagy például börtönőr. Egyébként valóban volt egy ilyen növendék, akiből börtönőr lett – van is a büntetés végrehajtó intézeteknek színjátszó fesztiválja. Erre is értelmezhető a szentesi mottó: „Nem a szakma a cél, hanem hogy mindenki megtanuljon szabadon bánni önmagával.”
Naszlady Éva elmagyarázta, hogy a Nemes Nagy Ágnes nevét viselő intézmény egyrészt egy művészeti szakgimnáziumként, másrészt pedig önállóan működő, érettségi utáni színészképzésként működik. Korábban ez utóbbi volt az OKJ-s képzés, de azt megszüntették. Most ugyanolyan szakérettségit végzettséget lehet ott szerezni, mint más szakmában, asztalosként vagy fodrászként. Csak sokkal nehezebb az oktatás, hiszen itt a gyerek a saját személyiségéből dolgozik. És egy fiatal gyerekek személyisége nagyon képlékeny. Vannak természetesen olyanok, akik ott érettségiztek és most az egyetemre járnak, vagy már végzett színészek. Vannak akik a saját, 17 éve működő érettségi utáni színészképzésben tanultak tovább és értek el eredményeket.
Vidovszky György 2011 óta már nem tanít, de korábban 17 évig oktatott a Vörösmarty Gimnáziumban, így van képe a drámatagozatról. Természetesen itt sem színészképzés folyik, bár persze lehetnek olyanok, akik a gimnázium után ezt a hivatást választják. Viszont nagyon sokan rájönnek, hogy bár a jelentkezéskor efféle ambíciókat dédelgettek, nem elég tehetségesek, és nem ezt a pályát választják. Jó, ha erre fiatalon ébrednek rá. Így bármi lehet belőlük – orvos, vagy börtönőr -, nem később, felnőtt fejjel vesztegetnek el időt a pályakereséssel. De természetesen a színházi szakmában is sokan helyezkednek el nem feltétlenül színészként vagy rendezőként. Kérdés az, hogy a tanároknak milyen felelősségük van abban, hogy a diákok mély önismerettel, helyes döntést hozzanak.
Kőváry Katalin nagyon sokszor tapasztalta, hogy tehetséges gyerekszínészek a pubertás környékén „megszűnnek tehetségesnek lenni”. Fontos tudni, hogy a színészet nem szakma. Ha például valaki érsebész akar lenni, akkor rengeteg dolgot el kell sajátítania, hogy a szakmáját művelhesse. Egy tanárnál a különböző tantárgyakat meg lehet tanítani, de a tanítás képességét nem. A művészetben, ha valaki zongorista akar lenni, nagyon sokat kell gyakorolnia, tanulnia ahhoz, hogy eljátszhasson valamit. A másik végén ott a költő, akit nem képezünk, hanem aki ír valamit és az vagy vers, vagy nem. A színészet inkább a költészethez áll közel. Bizonyos dolgokat meg lehet tanulni, de a jelenlét az vagy van, vagy nincs. Az is fontos, hogy a szakmának van tanítható része. Példaként elhangzott Bodnár Sándor neve, aki igazi színészpedagógus volt. Sokaknak tanította meg azt, hogy hozzáférjen saját tehetségéhez. Nagy a felelőssége a tanároknak, hogy mit tudnak kihozni egy tehetséges anyagból. Érdekes szerepe van ebben a folyamatban a különböző fesztivál részvételeknek, amelyek a versenyszellemet táplálják és a növendékek – de egyben a tanárok –ambícióit is. Van, ahol ez egészségesen működik, de van, amikor csak a tanárok versenyeznek és a diákok ebben csak statiszták.
1998 óta létezik a dráma(i) tagozatos iskolák szervezete, amit Kaposi József és Keresztúri József hoztak létre, vannak versenyek, fesztiválok és a KILINCS, amikor különböző iskolákból néhány gyerek együtt dolgozik. Ezek a versenyek jók, egészségesek, mert amellett, hogy megmutatják, nem elég egyedül jónak lenni, a csapatmunka számít.
Naszlady Éva szerint, sokkal jobb lenne, ha az „idősebb testvérek”, azaz az egyetemek sokkal jobban számítanának ezekre a szakközépiskolákra, dráma(i) tagozatos középiskolákra, mint ahogy a zenei képzésben ez bevett dolog. Ez egy kölcsönösen egymásra ható, inspiratív folyamat lehetne. Most a „nagyok” akkor figyelnek fel a középiskolai képzésre, ha casting van, ha kell egy gyerekszereplő. Tudják, hogy innen nagyobb biztonsággal válogathatnak. De ennek veszélye is van. Nem lehet tudni, hogy milyen közegbe kerül a kiválasztott gyerek, s mi történik vele, ha visszatér az iskolába. Vidovszky elmondta, amikor ő csinált kőszínházakban ilyen előadásokat, ezekre nagyon odafigyelt: mindig drámatáborral kezdték a próbákat, tréningeztek és nem próbálták „idomítani” őket. S az előadások után sem engedték el a kezüket, próbálták nyomon követni ezeket a fiatalokat.
Sztarenki Pál arra kérdezett rá, hogy az iskolákban foglalkoznak-e önmenedzseléssel, megtanítják-e castingolni a növendékeket. Naszlady Éva szerint ez nem a középiskola feladata, ezt akkor kell megtenni, amikor valaki tényleg a színészetből akar megélni. Ma már ennek alapképességnek kell lenni, ha valaki ebből akar megélni. Ők a középiskola utáni képzésben erre figyelmet fordítanak.
A külföldi gyakorlatról Vidovszky György elmondta, hogy a kelet-európai országokban a miénkhez hasonló drámapedagógiai intézmények is léteznek. Nyugaton ez a fajta személyiségfejlesztő tréning iskolán kívüli tevékenység. Berlinben például a színházpedagógus a színháznál dolgozik, nem külön intézménynél.
Keserű Imre a castinggal kapcsolatban megjegyezte, náluk Szentesen van olyan gyakorlat, hogy nem mondják meg mit csináljon a növendék nyolc percen keresztül, csak arra gondoljon, hogy ő a legjobb – ezzel szimulálják a casting helyzetet, ahol nem lehet előre tudni, mit várnak valakitől, csak hogy mindenki közül a legjobb legyen.
Jelent-e hátrányt, ha valakinek nincs diplomája. A válasz, hogy általában nem mert a tehetség számít, de az érvényben lévő előadó-művészeti törvény értelmében egy társulat 70 százalékának diplomásnak kell lennie. Erre indult viszont egyetemi szintű képzés – már gyakorlattal rendelkező színészek számára, hogy diplomát szerezhessenek.
Arra a kérdésre, hogy túlképzés van-e Magyarországon színészekből, nehéz a válasz, hogy a számok számítanak-e vagy a minőség, s mennyiben mérhető a minőség. Elhangzott, hogy nem baj, ha sok a színész, az élet úgyis rostál, virágozzék minden virág. Ellenérvként pedig, hogy „de ki fizeti a révészt”, hiszen az állami színészképzés nagyon sokba kerül. Érdemes lenne egy olyan statisztikát készíteni, amely megmutatja hogy az elmúlt 30 évben állami oktatásban végzettek hány százaléka van pályán. Feltehetőleg igen magas lenne a pályaelhagyók aránya.
A kaposvári színészképzés elindulásakor is felmerült, hogy szükség van-e rá. De ha nem indult volna be, akkor most szegényebbek lennénk néhány tehetséggel. Annak idején, amíg csak egy intézmény létezett, annak megvolt a rangja, és minden végzősnek biztosítottak állást. Nagyon hiányzik a szakma egységessége. És probléma, hogy végzős növendékek tanárai nem menedzselik a diákjaikat, pedig dolguk lenne, nem hívnak igazgatókat a vizsgaelőadásokra, és így tovább. Esetleg a végzősök egy csoportban bekerülnek egy színházba kvázi statisztálni. Így nem ismeri meg őket a szakma.
Keserű Imre teljesen más véleményen volt. Szerinte a társulattal rendelkező színházak az ántivilág örökségei, meghaladta őket az idő. Úgy véli: a projektvilágnak van itt az ideje, ez megy Nyugat-Európában, Amerikában. Ma már a kőszínházi társulatok mellett több másfajta létezési mód is megtalálható, alkalmi társulások, és a színészek csapatába mindenki beletartozik, a szappanoperák szereplői, meg aki munkaidőben pincér, és csak este színészkedik. Nagyon vékony az a réteg, amely megél abból, hogy színész.
Ennek kifejtésére már nem maradt idő, de elképzelhető, hogy ebben a körben folytatjuk ezt a megbeszélést erről a témáról.
A beszélgetés visszanézhető erre a linkre kattintva.
A Csináljunk színházat! következő beszélgetése március 13-án lesz. Témája a színészi életpálya-modell.