Patonay Anita: „A szabadság laboratóriuma”

A Pinceszínház, mint a diákszínjátszás egy lehetséges útja

Színészekkel, rendezőkkel, színházigazgatókkal készített interjúkban gyakran felbukkant az az önmeghatározás, hogy „pincés” voltam. Mi kellett ahhoz, hogy volt diákszínjátszók húsz-, harminc-, negyven év távlatából is identitásképük fontos elemeként tekintettek a Pinceszínházra?
Tanulmányomban ennek a kérdésnek a körüljárása ürügyén azt kutatom, hogy az 1969 és 1986 közötti időszakot meghatározó két vezető, Keleti István és Mezei Éva által megteremtett működésmód a diákszínjátszás egy lehetséges útjaként is értelmezhető-e. A tizenhét éven átívelő történetnek ez a narratívája tehát elsősorban az alábbi (színházcsinálók, gyerek- és diákszínjátszó csoportvezetők által gyakran feltett) kérdésre keres választ:
Mi kell ahhoz, hogy egy színjátszó csoport jól működjön, életre szóló
élményeket, értékeket, stabil identitást adjon?…

A teljes tanulmány IDE kattintva olvasható, illetve az alábbi linkről letölthető a PDF verzió is.

Patonay Anita: „A szabadság laboratóriuma”. A Pinceszínház mint a diákszínjátszás lehetséges útja.