Csehi Rebeka
A 2022/23-as évadban is vendégül látjuk a Freeszfe Egyesület rendezőszakos hallgatóit, akiknek a Csehov műveken alapuló vizsgaelőadásait a Pinceszínházban mutatjuk be. Ennek apropóján az Athéné az Üvegplafon alatt beszélgetéssorozatunk mellett most elindítjuk “kistestvérét”, a FreeAthénét, ahol a Freeszfe női rendezőivel beszélgetünk. November 4-én kerül bemutatásra a Csehov-sorozat első része, a Hattyúdal, Csehi Rebeka rendezésében.
Pinceszínház: Mit ad számodra a rendezés, mint munka?
Csehi Rebeka: Lehetőséget a közös világteremtés játékára, teret a szoros együtt gondolkodásra, együtt lélegzésre. Sokszor kerül olyan buborékba az ember a folyamat során, amiben máshogyan telik az idő, mert csak az alkotótársak és az anyag léteznek – ebből aztán ki kell szakadni. Szóval, az időhöz való viszonyomon is sokat alakít a színház.
Illetve teljesen másfajta figyelemrétegeket és láthatóságra való képességet igényel, mint amiket megszoktam, mielőtt elkezdtem ezt a szakmát tanulni. Számomra ez utóbbi a legküzdelmesebb, de szerencsére mindig vannak olyan emberek körülöttem, mikor dolgozom, akiknek a jelenléte segít átlendülni a megakadásokon.
P.: Mi az, aminek köszönhetően erre a pályára készülsz, ami miatt ezen az úton indultál el?
Cs.R.: Gimnáziumban volt egy magyar tanárnőm, aki olyan érzékenységgel gondolkodott, ahogy nagyon kevesen képesek. Egyszer elvitt minket a másod- vagy harmadéves Marton László – Hegedűs D. Géza – Forgács Péter-osztály Zsótér Sándor által rendezett Hamletjére. Addig nem tudtam, hogy színházat lehet így is. Vagy úgy, ahogy Purcărete a Faustot.
De minden egyes emberrel való találkozás errefelé hajtott. A színház lényege az emberség körbetapogatása – emberek nélkül nem létezik.
P.: Azzal, hogy nőként egy „férfias” színházi szakmában fogsz elhelyezkedni, mi az, ami számodra kihívást, és mi az, ami segítséget jelent?
Cs.R.: Nem gondolom, hogy a rendezés férfias szakma. Sokkal inkább személyiségtípuson múlik, hogy az ember képes-e rendezőként működni.
Ami nekem kihívást jelent, az az egészséges határozottság keresése és megtartása. Ennek kapcsán nagyívű, sokféle utat jártam be az elmúlt években. A legnagyobb segítséget, akár puhább, akár horzsolósabb formában, a környezetemben lévő emberek reakciói jelentik. Figyelünk egymásra, kommunikálunk, szakmában és szakmán kívül, és ez az a csoda, amiből érdemes, és lehet is építkezni.
P.: Végül, de nem utolsó sorban, mondanál pár szót a következő rendezésedről?
Cs.R.: Családias a légkör, sokat fészkelődött mindenki az anyagban, és egymás elméjében és lelkében is. Jól működünk együtt.
A Hattyúdal őrölni képes, ellentétekkel teli történet, ami rengeteg állapotváltást igényel minden alkotótól. Erősen kötöm hozzá azt az érzetet, mikor az ember odatartja a tenyerét valaki alá, hogy aztán mégis hagyja szabadesni vagy zuhanni – nem eldönthető.
A dráma a színházban való létezés értelmére kérdez rá. Arra, hogy megéri-e ebben a közegben élni, és ha igen, mi az ár, amit vagy így, vagy úgy, de mindenképpen fizetni kell érte.
