Hojsza Henrietta
November 27-től a Pinceszínház műsorán Cédric Chapuis, nagy sikert aratott darabja, az Élet-ritmusra, amelyet Hojsza Henrietta rendez. Vele beszélgettünk az Athéné az Üvegplafon alatt legújabb részében. Chapuis előadásának főszereplője Adrien Lepage. Kicsit más, mint a többiek és nem igazán köti le a figyelmét semmi, amíg fel nem fedezi a dobolást. Innentől kezdve az egész életét átveszi dobolás iránti szenvedélye.
Pinceszínház: Mit ad számodra a rendezés, mint munka?
Hojsza Henrietta: Kapcsolódást jelent rengeteg másik emberhez. Nézőkhöz és kollégákhoz egyaránt. És hát mi másért vagyunk ezen a Földön, ha nem azért, hogy kapcsolódjunk egymáshoz és tanítsuk egymást – no persze ez nem egy tudatos, szándékolt tanítás, amire én gondolok.
P.: Amikor erre a pályára készültél, ezen az úton indultál el, volt valamilyen gát vagy prekoncepció benned, a színházi világban lévő sztereotípiákkal kapcsolatban?
H.H.: Igen, volt bennem egy kicsi, de ezek fokozatosan bomlani kezdtek és egyre inkább változni látszanak.
Mára pedig, úgy érzem teljes átalakulóban a magyar színházi szakma és ez jót tesz nekünk. Nem könnyű – én is nyakig benne vagyok, – de a változás sosem könnyű.
P.: Milyen tapasztalataid vannak női rendezőként? Kaptál esetleg olyan véleményt, tanácsot, kritikát, pályafutásod során, amely nemednek volt köszönhető?
H.H.: Szerencsére eddig inkább csak tanácsokat kaptam e tekintetben.
De egy nagy létszámú alkotói csapatban, melynek több mint a fele férfi volt, ott kaptam már kételkedő tekinteteket, pillantásokat is.
P.: Azzal, hogy nőként egy „férfias” színházi szakmában helyezkedtél el, mi az, ami számodra kihívást, és mi az, ami segítséget jelent?
H.H.: Kihívást a konvenciók megtörése, és a szakmai sikerek elérése jelent. Közel sem nézi a kritikusi vagy színházi szakma olyan érdeklődéssel a pálya kezdő nőket, mint a pályakezdő férfiakat. Konvenciók alatt pedig elsősorban valamiféle közös, soha ki nem mondott mégis „elfogadott” magyar színházesztétikát értek, amelyben elsősorban a férfiak jeleskedtek. Én azt látom, hogy több a női nem konvencionális alkotó.
P.: Végül, de nem utolsó sorban: véleményed szerint, érdemes a nőket kimondottan olyan pályákra csábítani, amelyek férfi szakmaként vannak aposztrofálva a színházban, annak érdekében, hogy nőjön a nemek aránya szakmán belül, vagy ez csak az adott szakma „minőségének” romlását eredményezné?
H.H.: Természetesen érdemes. Hiszek abban, hogy egy színházi alkotófolyamat egy kreatív kapcsolódási forma több ember között, így miért ne lehetne része ennek egy nő is?
Egészen mást képvisel olykor egy női alkotó, legyen az akár fény- vagy világítás tervező, dramaturg vagy koreográfus, mint egy férfi. Ez a gyönyörű az egészben. Hogy bizonyos szempontból mások vagyunk – de azért nem csak két féle gondolkodásmód létezik. A két véglet között hatalmas a skála, szerencsére.
