Október 7-én, a Macskadémon pinceszínházi bemutatója előtt, tartottuk Gergye Krisztián “Belső táj” című kiállításának megnyitóját. Karafiáth Orsolya, aki megnyitotta a kiállítást, kimondottan erre az alkalomra írt szöveggel készült, amelyet az alábbiakban, teljes egészében olvashatnak.
“Térfoglalás
“Sötétek az elme féi. Kék a fény.” Sylvia Plath
“Előbb a kép volt. Aztán a szó.” Nádas Péter
- Belül
Még be tudok nyitni ebbe a régi versembe.
Álmatlanság
Az éj felfed titkos rolókat.
Egy másik ház a falba rejtve.
Ahol a lépcsők folytatódnak.
Eső. Hogy éppen csak ne érjen.
Ha mégis: langyos, átható.
Az ablakrács mögötti térben.
Míg hajnal lesz, most épp előtte.
Vékony huzal, a szél, az áram.
Időt kerítve, leskelődve.
Tesz róla, semmiképp ne értsem.
Mi lenne, volna, meddig ér.
Hol fáradtság, hol más: ne értsem.
Eső. Megzörrent, ócska nejlon.
Nem érint. Langyos, átható.
Eső mögötti tér a rácson.
1998 április 4.-én írtam, éjszaka. Nem emlékeznék ilyen élesen, ha annak idején nem írtam volna oda minden írásom fölé a dátumot. De a hely megvan, a Mária utca, ahol abban a nagy, vaskos régi házban laktam. Emlékszem azokra az éjszakákra, a teljesen kifordult, megfordult napokra. Sokat fájt a fejem, sokat ittam és sok baromságot beszéltem. Sokat rettegtem, azt hittem, tudom mitől. Ebben a nagy rettegés-körben a rettegés-cikkelyeknek is pontos nevet tudtam adni. Azt gondoltam, így uralom a személyes káoszt. És ha van baj, van megoldás is, ez a logikus, gondoltam. De a végeredmény mégis több volt, és borzalmasabb, mint ami az alkotórészekből következne.
De még a szerelmi szenvedésem, ami miatt napra nap kitettem magam annak a megalázó érzésnek, hogy hagyom magam lepattintani, semmibe venni sem volt tiszta bánat. Ha kicsit is józanabb vagyok, már tudnom kellett volna, hogy ez csak elfedés, púder, valami mélyebb rosszat takar, amit nem akarok meglátni. Persze a nagy őrjöngésem egész jó álca volt, még én is elhittem ezt a halálos szerelmet – évekig. Legalább amíg ebben pörögtem, nem gondoltam arra, ami ez idő tájt, ezek között a falak között kezdett gyötörni.
De azt a házat és azt a lakást, minden iszonyú történet ellenére szerettem. Volt benne valami erődszerű. A vastag falak! A téglaszín festék. Biztonságot sugárzott és perverz módon otthonosságot is. A nehéz szagok már a kapualjban. A mindig szinte túlcsordult kukák. A félelmetes ember a hatalmas kutyájával, aki a legképtelenebb időpontokban ugrott elő egy addig észre nem vett bemélyedésből. A nénik! A lebetonozott udvaron ócska göncökben játszó gyerekek. A csóró ecetfák. Volt valami nagyon régi a levegőben, és én, aki épp csak verekedtem magam kifelé a gyerekkorból, kapaszkodtam ebbe a valamibe, ami azt mondta nekem, hogy ne aggódjak, amíg bent vagyok, nincs akkora vész, az idő megállt, rám nem leselkedik semmi veszély. És szükségem volt erre. Mert fogalmam nem volt arról, innen hová. Nem bírtam megmaradni sehol, senki mellett. És közben irigyeltem az évfolyamtársaimat a terveikkel, a lelkesedésükkel. Mindig éreztem, nekem ez nem helyem, én idegen vagyok. De mindenhol. Mint amikor kamaszként már nagyon el kellene hagyni a játszóteret, de mindent megteszünk, hogy maradjunk. Felajánljuk a barátunknak, hogy visszük a kislányát. Pedig nekünk korábban nem volt jó ott, a téren. Vera leesett a fáról és kitört a foga. Fenn ragad a labdám a szembeABC tetején. Nem volt kedvem játszani. Az élet majd más lesz, gondoltam akkor, de nem láttam magam sehol. Ahogy most se látom.
Pár napja kiborulva mondtam a barátnőmnek, hogy megint nem megy, megint nem tudok felkelni, állandóan fáj a fejem, nem megyek sehová, az ágyban fekszem, dolgozni sem tudok, felöltözni sem. Hogy azt érzem, nem illek sehová. A barátnőm régóta ismer, ezt mondta: “Ez így van valóban. De mit akarsz, változni ez már nem fog. Volt már elég időd, hogy megszokd. Én ugyanezt érzem, mégsem szórakoztatlak vele.” Érzem magam, az akkorit, a mostanit, hallom az esőt, és előttem vannak ugyanazok a falak.
2. Lélek, rokon
Nagyon sajnáltam a tanárnőt. Ő is magát, általában irtó ideges volt, ha nálunk kellett leadnia a kortárs irodalom szemináriumot. Arra gyanakodtunk, bizonyos segédletet is használ. Előfordult ugyanis, hogy egy-egy különösen jól sikerült kérdés után láttuk, ahogy remeg a lába, volt, hogy lerúgta a pad szegélyét is. Aztán kiment, egy percre csak, hogy a fejem kiszellőztessem, mondta, majd a zen nyugalmával tért vissza. De nem is csodálom, a bemutatkozó órán, a kötelező olvasmányjegyzék megosztásánál elkezdődtek a problémák. Egy családregény vége, értünk a lista végére. Vannak-e kérdések? Voltak. Egy Ákos nevű csoporttársam keze magasba lendül: “Tanárnő, nem lehetne kissé pontosabban? Honnan tudjam, hogy pontosan hol kezdődik a vége?” 1999-et írtunk.
Aztán innen nem volt egyszerű az út, hogy aztán az író ebédlőjében üljek, és ő háromfogásos, maga készítette vacsorát tálaljon nekem. És láthattam élőben a körtefát is. Előtte hónapokig készültem, újraolvastam a régieket, és újként az összegyűjtött esszéket. Nevettem, mert a nyaralóban voltam, a tó partján, vittem Nádast a nádasba, hahaha. A halőr, aki szerintem szerelmes belém, csak bámulta a vaskos köteteket. Nyilván nem szerelmes belém, vagy szerelmes mindenkibe, de amikor képzelgek vagy olvasok, mindenki vagyok, és senki, egy nő a nádasban, egy nő a víz alatt, egy másik világban, és a jövőben is, de mindenképpen ismerősen, otthon.
Rokonlélek, ragad meg a kötetben. Állandóan rokon lelkeket keresek, hol vannak? Sült a rák, direkt nekem, mert előtte megírtam, hogy mit szeretek, és ebben, hogy szinte ismeretlenként rátűzhetem a villámra, már ott volt a rokonság. Egy olyan teremben voltunk, aminek a semmire nyílnak az ablakai. Belülre valahová. Csak ízek, csak csend. Madárhang. És Nádas mondatai ebből a beszélgetésből. “Valaki elveszetten áll a sivatagban, most merre menjen. A homok ismerős, a sivatag érzete ismerős, a kérdés ismerős. Miért ne lennék egy lélek vele. A napokban láttam egy természetfilmet, egy ifjú brazil botanikus ismeretlen növényekről magyarázott egy francia kutatócsoportnak Patagóniában, antropológusoknak, geológusoknak, mélytengerkutatóknak, mégpedig a Madre di dios, azaz az Istenek anyja nevű szigeten. A szépségnek és a teljességnek számomra a netovábbja, ahogy ezen a szigeten ez a fiatalember magyarázott. Még ma is él a sziget közelében egy kis népcsoport, habár emberi életre jobbára alkalmatlan a hely. Megállás nélkül ömlik az eső és iszonytató szelek fújnak, örökké háborog a tenger. A fenyőfajta, ami másutt harminc méteresre megnő, ezen a szigeten nem több, mint egy bonsai. Mint egy kis bokor, mégis tökéletes faóriás. Minden elemében és mindenek ellenében teljesíti a genetikus programot, amit az istenek adtak vele és ezen a szigeten lehetőségként kimértek rá. Minden ízében értem, jobban értem, mint a nagynénikémet. Ahogy a kicsiny gyökerével a sziklát repeszti és ott áll, mert másként nem tehet.”
Óhatatlanul a körtefára néztem. Bevillant a szörnyű tél, amikor meghalt a barátnőm, és én valami rendet akartam a fejemben. Nem elhinni akartam, hogy igenis van rend a világban, mert tudtam az hülyeség, de egy ilyen pillanat csak, na, az jól esett. Akkor volt a kezemben megint a Saját halál, az első igazán olyan Nádas, amit magamtól olvastam. A fa. Ahogy egylényegű lett a szavakkal. “Igen, itt ez az öreg vadkörtefa az udvarunk közepén, amit a hosszú száraz meteorológiai periódus persze alaposan megcsupált. Őt egy kerek éven át nem hagytam el. Egy teljes éven át fényképeztem. Azt mondja a fa, hogy nincs semmi más, egyedül csak változás. Nincs nyugvópont, nincs állapot. Ezért nincsen rólam két egyforma képed. Minden átmenet. Nincs pillanat. Nincs monotónia. Ne építs rá esztétikát. Közép-Európában a tél végtelen hosszúságú, de télen sincs két egyforma kép. Olyan nincs, hogy egy kopasz fa egész télen ugyanolyan maradjon. Mi több, nincsenek évszakok. Az évszak nem más, mint az időszámítás hiedelme. Mégha az ember kénytelen is magát a különféle vélekedéseihez igazítani. Nyelvi megegyezéseket gyárt, hogy ezekkel másokkal kommunikálni tudjon.”
A körtefa hol önmaga mása, máshol inkább vattacukor, felhő. Emlékműveket emelünk azoknak, akik fontosak, hátha megállítjuk az időt. Nem, az nem megy, de mi megállunk. A saját falaink vannak körben, mi építettük őket. Ezek jó falak, azok gyűlnek be, akiket beengedünk.
Amikor befejeztem az írást, megint kicsit megsajnáltam magam. Eszembe jutott régi kedves, szintén hozzám hasonlóan magányos lelkű ismerősöm, aki azt állította magáról, hogy ő egy olyan dió, amelyik nem fér a héjába. Elalvás előtt azon töprengtem, vajon a madárra gondol-e.”
A megnyitóról készült videós beszámolónkat ide kattintva tekinthetik meg.
(Videót készítette: Koncz Gergely)
