O. Horváth Sári
Beszélgetéssorozatunk második részében O. Horváth Sári válaszol a kérdésekre, miközben egy ősbemutatóra készül a Pinceszínházban. Az október 21-én bemutatásra kerülő Hitler ABBA-t énekel című darabban, amelyet O. Horváth nem csak rendez, de ő maga is írt, a német ex-kancellár, Angela Merkel, és az újjászületett ABBA együttes Frida nevű énekesnője egy szerencsétlen véletlen következtében egy egykori Lebensborn-otthon – azaz a náci Németország fajfenntartó intézményének – épületében találnak menedéket a vihar elől, ahol a Vezér múltbéli látogatásának képzeletbeli eseményei és azok szereplői még mindig szellemként kísértenek.
Pinceszínház: Mit ad számodra a rendezés, mint munka?
O. Horváth Sári: Lehetőséget a közösségteremtésre, a találkozásokra, a közös gondolkodásra, a kommunikációra, és arra, hogy kiderüljön, hogy csak mondjuk és a szánk jár vagy valóban komolyan is gondoljuk azt, amit csinálunk.
P.: Amikor erre a pályára készültél, ezen az úton indultál el, volt valamilyen gát vagy prekoncepció benned, a színházi világban lévő sztereotípiákkal kapcsolatban?
O. H. S.: Nem volt.
P.: Milyen tapasztalataid vannak női rendezőként? Kaptál esetleg olyan véleményt, tanácsot, kritikát, pályafutásod során, amely nemednek volt köszönhető?
O. H. S.: Dolgoztam korábban olyan férfi rendezővel, akinek nehezen ment átadnia azt, hogyan szeretné például bevilágítani az előadást, vagy eldönteni egyáltalán, hogy meddig tartson egy fénykör. Nem hiszem, hogy a férfiatlansága/ férfiassága jutott eszünkbe a próbán, hanem mondjuk az, hogy még nincs elég tapasztalata, ki miben tud segíteni neki, a helyzeten az előadás érdekében.
De másképp káromkodunk a dugóban ülve, ha látjuk, pontosan kit kell szidni, ugye.
Olvastam Ariane Mnouchkine-nal egy interjúkötetet, tőle is kérdeztek benne hasonlóakat, ha jól emlékszem, azt válaszolta, illetve kérdezte vissza, hogy Peter Brooktól is megkérdezték-e milyen érzés férfi létére rendezőnek lennie.
Általában interjúkban jönnek elő ezek a kérdések.
P.: Azzal, hogy nőként egy „férfias” színházi szakmában helyezkedtél el, mi az, ami számodra kihívást, és mi az, ami segítséget jelent?
O. H. S.: Ami nehézséget jelentett számomra, azok egyike sem volt köthető ehhez. Inkább önmagamhoz és a körülöttem is zajló világhoz kapcsolódtak.
A Hitler ABBA-t énekelben sok szó esik a nőiségről, hiszen alapvetően a nők háborús és társadalmi bűnrészessége a téma. Kevés előadás van, vagy én keveset ismerek, ami ezt helyezi a középpontba, ezért választottam ezt a témát. A Lenni vagy nem című darab után, ami a nők szemszögéből mutatja meg a gyerekvállalás kérdéseit, megírtam a Vagy nem lenni című szöveget is, ami ugyanezt a témát járja körbe, de a férfiak szemszögéből. Tehát én is tematizáltam, ugye, a témát a nemek szerint.
Amikor elkezdünk próbálni, már a praktikus dolgok kerülnek előtérbe, egyeztetés, helyszín, mikor.
P.: Végül, de nem utolsó sorban: véleményed szerint, érdemes a nőket kimondottan olyan pályákra csábítani, amelyek férfi szakmaként vannak aposztrofálva a színházban, annak érdekében, hogy nőjön a nemek aránya szakmán belül, vagy ez csak az adott szakma „minőségének” romlását eredményezné?
O. H. S.: A minőség létét vagy nemlétét nem a nemek közötti arányban látom megjelenni, a kettőt összekapcsolni, önmagában téves és veszélyes dolognak tartom.
Tény, hogy van egy társadalmi, kulturális örökségünk, amiben kimutathatóak az eltérő arányok. De ahogy mondani szokták, a tehetség utat tör magának, ha fiú, ha lány.
