A Keleti István Stúdió megnyitóján, Keleti István barátai, rokonai és tisztelői mellett, volt tanítványai közül is többen részt vettek, akik megemlékeztek egykori mesterükről. Az alábbiakban, az egykori tanítvány, Mácsai Pál beszédet olvashatják.
“Kedves barátok!
Ha Pista bácsiról kell beszélni, akkor visszaszánkázom a 17. életévembe, amikor gimnazistaként megjelentem itt a Pincében, felvételizni. A viszony Keleti István és szerénységem között máig ugyanolyan maradt. Egy alkalommal azt álmodtam, szorongásos színészálmaim egyikeként, hogy a Pista bácsi visszajött egy főpróbámra. Ott álldogáltunk, színészek, minden, és nagyon is emberszámba vett, nem a kamasz voltam, hanem rendező is már, kezet fogtunk. Csakhogy ő 4 méter magas volt, én pedig akkora, amekkora. Ez az álom szépen rajzolja le viszonyunkat. Ő a Mester, én pedig tanítvány.
Aki volt Pincés, az tudja, hogy az valami beavatottságot jelentett. Kiválasztottságot. Ez a szűk kör nem egy titokzatos és rejtőzködő, hanem éppen egy önmagát megmutatni vágyó szűk kör volt. Aminek megkerülhetetlenségét és felejthetetlenségét az a szellemi horizont adta, amit Keleti István hozott oda. A tudása, a személyisége. Pista bácsitól ezt lehetett leginkább tanulni színház ürügyén: a magas igényt. Úgy csinált, mintha színházat csinált volna. De nem az volt a fontos, hanem az, hogy mi, akik az ő és Mezei Éva kezei alatt voltunk, próbáljunk megtanulni különbséget tenni fontos és nem fontos dolgok között.
Amikor én, mint egyik utód, társulatvezetőként mondjuk társulati ülést tartok, akkor mindig arra gondolok, milyen kár, hogy én nem vagyok a Keleti, mert neki olyan humora volt, elsődleges, eredeti, utánozhatatlan humora, amivel gyorsan és nagy erővel hatott, minden mondandóját mint valami petárdát juttatta célba. Bonyolult okoskodás helyett mindig szellemes volt, és lényeglátó. Igazi vezető volt, a guruk misztikus kamuflázsa nélkül. Személyiséget megfogalmazni nehéz. Röviden, kedves fiatalok, higgyétek el, hogy ő egy nagy ember volt. Körülbelül ennyit tudok átadni itt. A többihez Keleti Pista bácsi elképesztő műveltsége, humora, tudása, türelme, figyelme kell. Vagyis kellene.
Mindez, amiről itt beszélni igyekszem, fontos. De nem a legfontosabb. A legfontosabb megérzéséhez és megérzékeltetéséhez nem csak a saját fiatal koromba kell visszaereszkedni, hanem az egész korba, amelyben akkor éltünk. Ami van, ma sem öröm, de az még vacakabb volt. Leszámítva a fiatalságot. Bár az sem tiszta mámor, nem is értem, miért nosztalgiázunk rajta. Na de a kor! Szocializmusnak hívták, és egypártrendszernek. Ezek fedőszavak, álnevek: igaz nevük butaság, szolgalelkűség, félelem. E világban, aki a legalább elérhető függetlenséget meg akarta élni, és a személyiség szuverenitásának megélését lehetővé akarta tenni másoknak, annak a szabadság kis köreit kellett létrehoznia. A látványos karrier szempontjából radar alatt. Kicsi terekben. Pincében. Színházban. Pinceszínházban. Ezt a szabadságot köszönjük most neki, egy korban, amikor ez a zsugorodás, a szabadság és az egyéniség szabad megélése esélyeinek szűkülése több mint ismerős.
Amit még fontos elmondanom, hogy van nekem a belsőmben egy zárt, kis szekrény. Kis ajtó van benne, abban két apró arany mérleg. Az egyik a mit mondana Ádám Ottó. A másik a mit mondana a Keleti. Ezeket munkáim fontos szakaszaiban kinyitom és leolvasom. Nem mindig fogadom el, amit mutatnak, nem is egyformát mutatnak, de mindig leolvasom. Valóban sok, látványosabb, mutatósabb helyen lévő, és nem utolsó sorban bizonyára pénzesebb karriert befutott színházi embernél evidensebben érdemli meg, hogy róla nevezzenek el színészeti iskolát, és persze ezt a stúdiót.
Úgyhogy tisztelettel köszöntöm a kitalálókat és jó, szabad lelkű színházi munkát és előadásokat kívánok a Keleti István Stúdiónak.”
2022. szeptember 21.
