Másfél hónapja vette kezdetét a Pinceszínház ifjúsági műhelyének idei foglalkozássorozata. Másfél hónapja dolgozunk közös színházi manifesztumunkon. A címe: Statement from the Basement.
Ennyit tehát már tudunk. És tudunk valamennyit a 20. század néhány művészeti csoportjának kiáltványairól (sokat segített ebben Julian Rosenfeldt Manifesto című filmje). Tudjuk, mi bajunk a világgal (például a szolidaritás hiánya és a társadalmi egyenlőtlenségek). Tudjuk, mi a bajunk a színházzal (például, ha didaktikus, ha nem piszkálja fel a nézői gondolkodást, ha pusztán önmagával foglalkozik, ha a gondolat helyét indokolatlan táncbetétek töltik ki). Tudjuk, milyen érzés képzeletbeli mocsárban sétálni, törpévé zsugorodni, óriássá nőni, otthon lenni a testünkben és otthont adni benne kék pillangóknak. Tudjuk végtelenségig sorolni az élet apró bosszúságait (leeső fogkefék, elfogyó jegyek, megszólaló ébresztők és nemlétező második évadok) és az apró örömeit is (spórolások, két perc csöndek, macskás képek és napsütések).
Hogy milyen színházat fogunk csinálni, azt még nem tudjuk biztosan. Sejtéseink vannak. És kérdéseink is. Végezetül pedig annyit tennénk hozzá, hogy BÍP.
