|
 Chloe Moss: Mr Pöpec című darabja kapcsán beszélgettünk a két férfi szereplővel, Barabás Richárddal (Christie) és Mohai Tamással (Luke), akik a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Gálffi László és Ács János osztályába járó végzősök.
A darab többek között a pályaválasztás kérdése körül forog, a ti életetekben egyenes út vezetett a Színművészetire?
Mohai Tamás (MT): A Vörösmarty
Gimnáziumban kezdődött minden, a Pál utcai fiúkba Vidovszky Görgy
rendező többek között engem választott ki. Ott megéreztem az ízét a
színjátszásnak, hogy hogyan lehet színpadon jól működni, hogy mekkora
varázs a gondolat, és hogyan segít emberileg is feldolgozni az életben
kapott impulzusokat. A gimnázium utolsó évében csak rá kellett feküdni
a versekre és monológokra, illetve kitartani, meg hinni abban hogy
sikerül a felvételi. Aztán továbbjutottam az első, a második és a
harmadik fordulón, kőkemény volt, de bekerültem. Most visszatekintve a
felvételi volt a legegyszerűbb az elmúlt négy egyetemi évemben.
Barabás Richárd (BR): Úgy érzem sorsszerű az, hogy itt vagyok, ahol vagyok. Hetedikesként lekéstem egy versmondó versenyt, és egy másikra mentem, ahol találkoztam egy amatőr diákszínpad egyik vezetőjével, aki meghívott magukhoz felvételizni. Még abban az évben bekerültem Debrecenben Szabó Magda Sziluett című darabjába statisztálni. Ez befolyásolta az iskolaválasztásomat, bár itt is volt egy kis csavar. Először a debreceni Ady Endre Gimnázium kéttannyelvűjét jelöltem meg, de aztán meggondoltam magam, mert nem bírtam volna ki, ha nem állhatok többet színpadon: így lettem „drámás”. Bár ekkor még nem feltétlen akartam színész lenni, csak vonzott a színpad. Aztán kilencedikben játszhattam a Peter Pan című musical ősbemutatójában, mint az egyik elveszett fiú, aki nem akar felnőni és ez volt a döntő pillanat! Én is játszani akarok egész életemben és szabadnak maradni!
A saját szerepetekről, Christie-ről és Luke-ról beszélnétek?
BR: Christie nagyon közel áll hozzám. Azt hiszem én is lúzer vagyok kicsit, egészen egyszerűen azért, mert 'mi' - ha szabad így mondanom - nem teljesen ebben a világban létezünk, nem két lábbal állunk a földön. Igyekszünk a dolgok fonákját látni. Chris is ilyen. Ezért is van szüksége egy olyan barátra, mint Luke, aki annyira más, mint ő, de hát pont ezért szereti. A gyerekkorban kialakuló barátságokban az a szép, hogy teljesen különböző emberek a lehető legbensőségesebb viszonyba tudnak kerülni egymással, mindenféle érdek nélkül, egyszerűen azért, mert jó. Ugyanakkor Chris önző is - akárcsak én. Elemző alkat, aki állandóan reflektál saját magára, és megpróbálja magát elhelyezni valahol a világban. Persze ehhez jól jönne egy adag megfelelő szülői minta (az apja meghal, az anyja pedig nem törődik vele), ami sajnos nincs. Olvastam egy kritikát, ami a két fiú között egy szexualitást mellőző szerelmi viszonyt feltételez. Mi is beszélgettünk erről Mohával sokat és végül is arra jutottunk, hogy igen, természetesen benne van a pakliban, működik mélyen, de nem kerül elő soha és igazándiból nem is számít. Ha túlzottan szerelmi háromszöggé egyszerűsítjük a történetet, elvész az igazi mélység, a barátság, aminek egy nagyon-nagyon halvány felhangja csupán a ki nem mondott fiúszerelem. Ezt csak azért mondtam el, mert Chris önmaga sem tudja, hogy mit akar, az érzései csak kavarognak benne. "Normális" életet akar élni, álmodozik, eltervezi az életét Julie-val, de hát az ilyesmi csak a legritkább esetekben működhet és közben nem veszi észre, hogy IGAZI kapcsolata (és hangsúlyozom, nem viszonya!) Luke-kal van. Aztán mikor erre kezd ráébredni abba a hibába esik, hogy külön akarja választani ezt a kettősséget, ahelyett, hogy egésszé tenné az életében. Emiatt megy el Luke, emiatt zárkózik be egyre jobban, és emiatt hagyja ott végül Julie. Mert mindig lappang benne valami kimondatlan. Nagyon szeretem ezt a szerepet, rendkívül sokat kaptam tőle.
MT: Luke vagyok, aki szerelmes a természetbe. Egy barátja van csak, Chris, akivel szinte mindent meg tud osztani. Luke egy érzékeny srác, aki a lazaságával kompenzál, nem jó tanuló, de jók a képességei. A mélyebb érzelmekkel verbálisan nem igazán tud mit kezdeni, és próbál boldog lenni, mint mindenki ezen a világon. A barátságba kapaszkodik, az apja elől, aki terrorban tartja, és azt az életet nézi ki neki, amit ő elrontott, tehát volt honnan örökölni a frusztrációkat. Mivel az apja szóval nem tud hatni Luke-ra, hogy az katonának álljon, ezért megveri, és ráerőlteti az akaratát. Végül Luke nem tud mit tenni, barátsága is halványodik, a ki nem mondott érzések és csalódások miatt: ezért lassan elhiszi hogy az út amit apja jelölt ki az övé is lehet..
Ugyanabba az osztályba jártok a Színművészetin, örültök, hogy az egyetemen kívül is együtt játszhattok?
MT: Kényelmes biztonságot ad, hogy azokba a szemekbe nézek bele, akik szinte mindent tudnak rólam. És bátrabb is vagyok mert tudom hogy legyen bármi, a társaim nem fognak lenézni, tudják, hogy az a célunk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból egymáson és magunkon keresztül.
BR: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Természetesen az ember négy év után már a szagáról és a lépéseiről is megismeri a másikat. Szívesen dolgozik az ember új arcokkal, akiket még nem ismer. Ugyanakkor elképesztő biztonságot is ad a tudat, hogy ezek az emberek kívül-belül ismernek, nem kell takargatnunk egymás előtt semmit. Mi a próbák előtt is jóban voltunk Mohával, de azt hiszem ezalatt a hat hét alatt igazán közel kerültünk egymáshoz. Nagyon sok olyat elmondunk egymásnak, amit másnak talán nem, vagy nem úgy. És hát színészként is okoztunk egymásnak nagyon kellemes meglepetéseket. Talán ez volt a legérdekesebb az egészben. Hogy sokszor jött a "hoppá!" érzés. Jé, ez is benned van, ez is te vagy! Az ilyen mindig örömmel tölti el a színészt szerintem. Lujzával (Juhász Lujza, aki Julie-t játssza) szintén nagyon közvetlen a kapcsolatunk, egészen testvéri. Bízhatok benne az életben és a színpadon is. Mi itt a Pincében mind a hárman együtt öltözünk, és mikor zavarban vagyok, hogyan kérjem meg az öltöztetőt, hogy egy pillanatra lépjen ki, amíg átveszem a jelmez boxert, Lujza észreveszi és kiküldi helyettem. Mint egy igazi nővér! Nagyszerű emberek mind a ketten.
Kinek ajánlanátok a darabot? Tiniknek? Vagy szerintetek van mondanivalója a szülőknek, nagyszülőknek is?
BR: Az a nagyszerű ebben, hogy a mondanivaló szerintem sosem egy-egy korosztálynak szól. Természetesen fiatalokról szól, fiatalok játsszák, és Bagó Bertalan rendezése is nagyon fiatalos, élettel teli. Gondolnád, hogy inkább a fiatalok veszik. De egyáltalán nem így van. Mert míg a fiatalok most állnak ilyen élethelyzetek előtt, vagy éppen benne vannak, addig az érettebb korosztály a rálátás bölcsességével magára ismerhet: „Hát igen, én is így rontottam el.” És talán eszébe jut valaki, akiről egészen megfeledkezett, és most rájön, hogy mennyire hiányzik neki. Azt gondolom a kapcsolatokban sosincs késő. csak van úgy, hogy másfelé visz két embert az útjuk. Ilyenkor pedig nem haragudni kell. Hanem örülni, és áldásnak tartani minden együtt töltött pillanatot, mert akkor és ott olyan dolgokat kellett megosztanod valaki mással, és neki is veled, amit az egész életedben csak tőle kaphattál meg.
MT: Akinek valaha volt barátja az életében, és most nem tudja mi van vele,vagy lenne megbeszélni valójuk,vagy csak nem hívta fel egy hete, egy hónapja vagy egy éve, annak szerintem látnia kell ezt az előadást. A barátság olyan, mint egy virág, amivel ha nem foglalkozunk, akkor kiszárad, és akkor hiába is vágyunk rá, nem érezzük az illatát. Lehet más virágot venni csak az nem ugyanaz. Ugyanakkor hiszek benne, hogy minden kiszáradt barátság egy kis víztől és gondoskodástól meg némi tápanyagtól újraéledhet.
Chloe Moss: Mr Pöpec
vaker tizenegy képben
Fordította: Vereb Tamás
Szereplők:
Chris: Barabás Richárd e.h.
Luke: Mohai Tamás e.h.
Julie: Juhász Lujza e.h.
Gitáron játszik: Dobri Dániel e.h.
Díszlet-jelmez: Sántha Borcsa
Zene: Szemenyei János
Rendezőasszisztens: Csicsely Zoltán
Rendező: Bagó Bertalan
Bemutató: 2010. február 19.
Az előadás támogatója a Nemzeti Kulturális Alap
|
